Közeledés Istenhez, a próbatételek

Az alábbiakban nagyon szép leírást kaphatunk arról, Isten hogyan teszi próbára a lelkeket, hogy edzi meg a kísértések, az elhagyatottság által.

Isten mélyebb megismerése és a lélek rémülete

    Kezdetben Isten úgy ismerteti meg magát, mint a szentség, igazságosság, jóság, vagyis, mint az irgalmasság. A lélek azonban nem egyszerre ismeri fel mindezt, hanem külön-külön felvillanásokban, vagyis Isten közeledéseiben. Ez nem tart sokáig, mert ezt a fényt nem lehetne elviselni. Az imádság alatt tapasztalja meg a lélek ennek a fénynek egy-egy villanását, mely képtelenné teszi úgy imádkozni, mint azelőtt. Erőlködhet, ahogyan csak akar, és rákényszerítheti magára az egykori imamódot, mindez hiábavaló és felesleges. Lehetetlen dolog továbbra is úgy imádkoznia, mint a fény megtapasztalása előtt. A fény, mely megérintette a lelket, benne él, nem tudja sem elhomályosítani, sem elsötétíteni. Isten felismerésének ez a fénye vonzza a lelket, és fellobbantja benne az Isten iránti szeretetet. De ugyanez a villanás egyúttal azt is megismerteti a lélekkel, hogy mi is ő valójában; egész bensejét magasabb megvilágításban látja általa, s ez félelemmel és rémülettel tölti el. Nem marad meg azonban ebben a félelemben, hanem elkezdi megtisztítani magát, megalázkodik és lealacsonyodik az Úr előtt, ezek a fények pedig egyre erősebbek és gyakoribbak lesznek; minél jobban kikiristályosodik a lélek, annál áthatóbbak lesznek ezek a fények. Ha a lélek mégis bátran és hűségesen válaszolt az első kegyelmekre, Isten eltölti vígasszal, s érezhető módon érintkezik vele. Egyes pillanatokban a lélek rendkívül örül, mert mintegy bensőséges érintkezésbe lép Istennel; úgy gondolja, hogy már elérte a tökéletesség megadott fokát, mert hibái és hiányosságai elszunnyadtak, és azt hiszi, már nincsenek is benne. Mindenre kész, semmi sem tűnik számára nehéznek. Kezd elmerülni Istenben, s belekóstol az isteni gyönyörűségbe. Hordozza őt a kegyelem, s egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy még elkövetkezhet a próbatétel és a megpróbáltatások ideje. S valóban, ez az állapot nem tart sokáig. Jönnek más pillanatok is, de meg kell említenem, hogy a lélek hüségesebben tud válaszolni Isten kegyelmére, ha van egy intelligens gyóntatója, akire mindent rábízhat.

Isten próbatételei az Isten által különösen szeretett lélekben. Kísértések és sötétség, a sátán.

A lélek szeretete még nem olyan, amit Isten kíván. A lélek hirtelen elveszíti Isten jelenlétét. Különféle hibák és hiányosságok keletkeznek benne, melyek ellen keserves harcot kell folytatnia. Minden hiba felüti benne a fejét, de a lélek ébersége nagy. Isten egykori jelenlétének helyét a szárazság és lelki aszály foglalja el. A lélek nem talál kedvet a lelkigyakorlatokban, nem tud imádkozni sem, mint korábban, sem mint utoljára. Mindenfelé vergődik, nem lel sehol megelégedést. Isten elrejtőzött előle, a teremtményekben nem talál vígaszt, és semmilyen teremtmény sem tudja megvígasztalni. A lélek szenvedélyesen vágyik Istenre, de látja saját nyomorúságát, s érezni kezdi Isten igazságosságát. Úgy látja, elvesztette Isten összes kegyelmét, értelme mintha elhomályosult volna, lelkét sötétség borítja, s felfoghatatlan kínt érez. A lélek megpróbál beszámolni lelkiatyjának állapotáról, de nem értik meg. Így még nagyobb nyugtalanság fogja el. A sátán elkezdi működését.

A hit tűzbe jut, nagy itt a harc, a lélek erőfeszítéseket tesz, akarata erejével tart ki Isten mellett. A sátán Isten engedélyével még közelebb merészkedik, a remény és szeretet próbatétele következik. Ezek a kísérétések rémesek, Isten mintegy titokban támogatja a lelket. Ő azonban mit sem tud erről, mivel másképp nem állhatná ki a próbatételt. Isten tudja, mennyit bocsáthat a lélekre. A lelket hitetlenség kísérti meg a kinyilatkoztatott igazságokat illetően, és a gyóntató iránti őszinteségben. A sátán így szól hozzá: "Látod, senki sem ért meg. Miért beszélnél erről mindenkinek? " Olyan szavakat hall füleiben, melyek megrémítik, s úgy érzi, mintha ő mondta volna ki Isten ellen azokat. Azt hallja, amit nem akar hallani, azt látja, amit nem szeretne látni. Szörnyű, ha ilyen pillanatokban nincs az embernek tapasztalt lelki vezetője. Egyedül viseli az egész terhet. Mégis, amennyire erejéből telik, mindenképpen keresnie kell egy világosan ítélő lelki vezetőt, különben összeroppanhat terhe alatt a szakadék felett. Ezek a megpróbáltatások nehezek és fárasztóak. Isten egy lélekre sem engedi gyakran rászakadni azokat, ha előtte nem tapasztaltatta meg a lélekkel a Vele való mélységes egyesülést, éreztetve vele az isteni örömöket. Istennek mindezekkel a megpróbáltatásokkal számunkra ismeretlen célja van. Sokszor Isten így készíti fel a lelket jövendő terveire és nagy művekre. Isten meg akarja próbálni a lelket, mint a tiszta aranyat, de ez még nem a próba vége. Hátra van még a próbák próbája -- az Istentől való teljes eltaszítottság.  

A próbák próbája, a teljes elhagyatottság -- kétségbeesés

Amikor az előző megpróbáltatásokból győztesen kerül ki a lélek, bár talán botladozva, mégis eltökélten harcol. Mélységes alázattal kiált az Úrhoz: "Ments meg, mert elveszek!"-- Ekkor még képes harcolni. Most aztán rettentő sötétség borítja el a lelket. Csak bűnöket lát magában. Borzalmasak az érzései. Istentől teljesen elhagyva látja magát, úgy érzi, mintha Isten gyűlöletének tárgya lenne, s csak egy lépés választja el a kétségbeeséstől. Védekezik, ahogy tud, próbál bízni, de az ima még nagyobb kínt jelent neki. Azt hiszi, hogy Istent még nagyobb haragra ingerli, égig érő csúcson áll, mely alatt mély szakadék tátong. A lélek Isten felé tör, de úgy érzi, eltaszítják. A föld minden szenvedése és kínja sem hasonlítható össze ezzel az érzéssel, amelybe most elmerült a lélek -- ez az érzés az Istentől való eltaszítottság érzése. Senki sem tud enyhet adni neki. Látja, hogy egyes-egyedül van, senki sincs, aki megvédje. Feltekint az égre, de tudja, hogy az nem neki rendeltetett -- minden elveszett számára. Sötétségből még nagyobb sötétségbe jut, úgy érzi, örökre elvesztette Istent, azt az Istent, akit annyira szeretett. Ez az érzés leírhatatlan, kínt jelent számára. Nem akar ebbe beletörődni, megpróbál felnézni az égre, de hiába -- ez még nagyobb szenvedést okoz neki. 

Senki sem tud világosságot deríteni ebbe a lélekbe, ha Isten sötétségben akarja tartani. A lélek ezt az Istentől való eltaszítottságot elevenen és borzalmasan érzi. Szívéből fájdalmas kiáltások szakadnak fel, oly kínosak, hogy egyetlen pap sem tudja megérteni őket, hacsak saját maga át nem élte ugyanezt. Ekkor még a gonosz lélek is okoz szenvedéseket. Gúnyolódik: "Látod, mi lett veled? Továbbra is hűséges leszel? Megkaptad fizetséged, hatalmunkban vagy. " -- Bár a sátánnak csak annyi hatalma van a lélek felett, amennyit Isten megenged; Isten tudja, mennyit bírunk ki. -- "Mi hasznod származott neked abból, ha megtagadtad magadat? S abból, hogy hűségesen megtartottad a szabályokat? Mire jó a sok erőfeszítésed? Isten eltaszított magától. "  -- Az "eltaszított" szó olyanná válik, mint a tűz, mely minden ideget átjár, áthatja az ember egész lényét csontja velejéig. Elérkezik a próba legnagyobb pillanata. A lélek már sehol sem keres segítséget, önmagába zárkózik, mindent elveszít a szeme elől, mintha beleegyezne az eltaszítottság kínjába. Ez az a pillanat, amelyre nem találok szavakat. A lélek agóniája. Midőn ez az állapot először közeledett felém, a szent engedelmesség erejével szakadtam ki belőle. Az újoncmesternő annyira megrettent állapotomtól, hogy azonnal gyónni küldött, a gyóntató azonban nem értett meg, s egy hajszálnyi enyhülésben sem volt részem. Ó, Jézus, adj nekünk tapasztalt gyóntatókat! Amikor elmondtam, hogy pokoli kínokat állok ki lelkemben, az atya azt felelte, hogy ő nem nyugtalan a lelkem felől, mert Isten nagy kegyelmét látja benne. Én azonban nem értettem ebből semmit, s a legcsekélyebb fénysugár sem hatolt a lelkembe.

... Ezen szenvedések után a lélek nagy szellemi tisztaságban, egészen Isten közelében érzi magát, bár hozzá kell tennem, hogy a lelki szenvedések idején is közel van Istenhez, de akkor egészen vak. Tekintetét sötétség árnyékolja be. Isten közel van a szenvedő lélekhez, de -- s ebben éppen ez a titok-- a lélek nem tud róla. Azt állítja, hogy Isten nem csak elhagyta őt, de haragszik is rá. Mily súlyos szembaja ez a léleknek, aki Isten világosságától elvakítva azt állítja, nincs is fény, pedig ez a fény olyan erős, hogy egészen elvakítja. Később mégis felismertem, hogy Isten ezekben a pillanatokban közelebb van a lélekhez, mint egyébként, mert a kegyelem különleges segítsége nélkül a lélek nem tudná kiállni ezt a próbatételt. Isten Mindenhatósága működik itt, és rendkívüli kegyelme, különben a lélek már az első csapás súlya alatt összeroppanna.